0. beszámoló

Kedves olvasóim,
Szervusztok!

Drimba Máté vagyok, egy békéscsabai legény, aki gondolt egy nagyot ősszel és tavasszal meg is valósította álmait. Erről fogok nektek mesélni a következőkben. Arra kértek, hogy írjak magamról és a kalandjaimról és azt is hozzátették, hogy azt és arról írsz, amiről szeretnél, nincsenek korlátok. Ezt a lehetőséget szeretném itt az elején nagyon megköszönni! Megtisztelő, hogy így fogadnak és örülnek nekem. Én is örülök, hogy itt lehetek és írhatok, s ezt olyannyira becsülöm, hogy hálából a lehető legőszintébb leszek hozzátok. Nem vágok a dolgok közepébe… szépen részletezve mesélem el a kalandos történetet, hátha valaki kedvet kap és bátorságot merít valami hasonlóhoz. Egy kis bevezetővel kezdem, hogy el tudjatok helyezni magatokban: ki vagyok, hogy kerültem ide, és miket élek át…

A Szegedi Tudományegyetemről érkeztem egy tavaszi félévre a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Geológia szakára. A 2 évet teljesítettem Szegeden.
A 3. évnek szinte ugyan úgy vágtam neki,mint a többinek, de mégsem ugyanaz történt. Azt éreztem, hogy nekem most másra van szükségem és 21 évesen megszakítottam a tanulmányaimat, hogy élhessem a világom és táncoljak. November közepén sikerül passziváltatnom magam, amit valahogy így képzeljetek el: „Indoklása: szülés / baleset / betegség / más váratlan ok (az utóbbit húztam alá) Egyéb közlendő: Indoklásom nem negatív jellegű, ellenkezőleg, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennyi lehetőség adódik előttem az önmegvalósításra. Kedvenc tevékenységem a néptánc, hivatássá nőtte ki magát. Az ország legnívósabb versenyein mérettethetem meg magam. A megfelelő felkészülés hónapokon át tartó, mindennapos gyakorlást igényel. Ezek mellett a “13″ című táncdrámában is szerepelek stb… Az egyetemtől nem akarom elhatárolni magam, lehetőség szerint továbbra is bejárnék kurzusokra és a szakdolgozatommal is foglalkoznék. Valamint a tavaszi félévem szeretném ösztöndíjjal Kolozsváron tölteni. (!) (…) Fiatalságom javában érzem magamban az erőt, hogy a nagyobb kihívást válasszam. A szólótáncversenyen most van a legjobb lehetőség bizonyítani a tehetségem, az egyetemen éveken át lesz még alkalmam ugyanerre. Mivel mind a két tevékenység teljes embert igényel, kérem szépen hagyják jóvá a félévkihagyási kérelmemet.” És hála az égnek megadták! …leírhatatlan érzés volt. Tudtam, hogy nincs sok időm vacakolni, valamit csinálni kell a következő félévvel. Amint lehetett bementem Szegeden a Nemzetközi Mobilitási Irodába és érdeklődtem, hogy milyen lehetőségem van tavasszal Kolozsváron tanulni. Készséggel segítettek. Kiderült, hogy pont van egy pályázat (Ceepus – Freemover), amivel közép-európai országokba lehet jelentkezni második hullámban a fennmaradó helyekre. November 30. a pályázati határidő (s ekkor november 24-et írunk). Nagyon megörültem – pont így képzeltem el. Gyorsan elindítottam a szálakat, s szerencsére a korábbi kiutazásaim során(erről is lehetne sztorizni) volt kapcsolatom kinti tanárokkal és Gál Ágnes segítségével 2 nap alatt megkaptam a fogadó nyilatkozatot a Babeș-Bolyai egyetemről. Megírtam a motivációs levelem… „örülök, hogy földtudományokat tanulhatok, mert “a Föld túl nagy biztonságot ad az emberek számára magyarázat nélkül, ezért nekünk embereknek meg kell ismerjük a dolgok miértjét” és amikor órán ülök vagy a terepen vagyok azt érzem, hogy részese vagyok a válasznak és ez felemelő. Szeretnék jó szakember lenni, mint borgeológus. Mindkét tudományba belemerülni és magamba szívni a tudást.„ Aztán a saját egyetememtől kellett 2 ajánlást kérnem. Első nekifutásra két nagy „pofont” kaptam – hozzátenném jogosan. Éreztem, hogy most nem szabad megállnom, és ahogy koppantam már fel is álltam a padlóról, s mentem tovább és meg sem álltam addig, amíg meg nem kaptam az ajánlásokat. -Aznap délutánra megvolt. Hatalmas elhatározás kellett hozzá, de máshogy nem is lehet leküzdeni az akadályokat. Ha megvan a cél és a kellő akaraterő… tiéd a világ! Csak légy talpraesett. Ezek után csak várni kellett néhány hetet (-nagyon hosszú idő volt).

Az újévben kaptam értesítést a pályázatomról. Nagy mélypontomon voltam előtte, „belé estem” … és a legjobbkor jött a hír: 5 hónap Kolozsvár vár reám. Micsoda hullámvasutat jártam be, de sikerült fent kiszállnom. Innentől kezdve egy más világba ébredtem – mondjuk amúgy is, de a tudat, hogy 2 hónap múlva elmegyek meseországba, felemelt. Előbb viszont ott kellett hagynom a szeretett várost: Szeged, hogy szeretlek. Az utolsó cseppig ki akartam inni, amit Szeged adhatott – értsd jól! Csodálatos és egyszerre borzasztó volt az a rengeteg élmény, ami most már emlékké szelídült. Érdekes módon, ahogy közeledett Kolozsvár és hívogatott; Szeged egyre messzebb került, s taszított magától… (És itt jön be az, hogy nem csak pozitív oldala van a kiutazásomnak, erről csak érintőlegesen írok.) A társaságaimból néhányan fújtak rám, neheztelték, hogy elmegyek – talán csak irigyek, most is; ahogy arra is, hogy sokszor, mindennek ellenére nem simultam be, nem álltam be a tömegbe, s ezért megbélyegeztek. Igaz, nem tartom magam hétköznapi embernek, de igyekszek mindenkit úgy elfogadni, ahogy van és nem erővel taszítani. Megjártam? csak saját magam-magam maradtam; a többi már nem az én dolgom. Ez a világ már csak ilyen, a lét logikája paradox. Engedjétek, hogy Hamvas Béla gondolatát ideidézzem, „A világnak a lét paradox voltáról sejtelme sincs. Mindössze kényes pontokon olyasvalamit érez, mintha valami nem lenne egészen rendben. Azt hiszi például, hogy az az erős, ami sok, vagyis nem tudja, hogy minél több van valamiből, annál gyengébb. A világ azt hiszi, ha valamit sokan mondanak, az igaz. Például, ha mindenki őrült, azt hiszi, hogy aki józan, olyan bolond, hogy meg kell verni.” Elértem odáig, hogy nincs más hátra, mint előre, menni kell. Az utolsó napot még kiélveztem itthon. Feltöltődtem szeretettel a családi házban, megnyugodtam, felkészültem lélekben (a testem közben beteg lett). Szüleim persze fordítva éreztek azzal kapcsolatban, hogy mennyire tudok majd egy másik országban önálló életet élni. Anyukám mindig izgul értem, apukám mosolyog, s óva int; én? én szintén mosolygok. Így szeretem őket. Nekik köszönhetek mindent, hiszen ha nem támogatnak mindenben, s nem ilyen szabad kézzel nevelnek, nem jutottam volna el idáig, és most nem élhetnék át ilyeneket és nektek sem írhatnék. Ahogy kezdtem, úgy is fejezem: Köszönöm a lehetőséget édesanyáméknak! Remélem együtt örültök, hogy ilyen kalandos az életutam és bírjátok még idegekkel. De legalább lesz miről mesélni! vagy inkább már van. . .

„Ez az ártatlan gyönyörvágy, mert az élet édes és gyönyörű.” – H.B. Ezzel a 0. részt zárnom, s jöhet az 1., amiben már a kolozsvári kalandokról írok.

- Szép az élet, bizony mondom néktek, s tartsátok meg ilyennek míg éltek! – Máté

Comments are closed.