2. beszámoló

Kedves olvasóim,
Szervusztok!

Az előző rész után egy hónappal nekifogtam ennek a résznek. Megírtam, de
nem adtam közre. Ennek az az oka, hogy egyszerűen nem akartam, hogy jelenidejű
legyen, az ami megjelenik. Illetve nem is volt könnyű megírni – pont azért, mert
olyannyira kalandos a kolozsvári élet, hogy sokáig nem jutottam a leírásáig.
Belecsöppentem, s egyből feloldódtam. Kész! Nem kellett semmire várni, főleg
nem csodára… az ölembe hullt, illetve végig ott volt velem, csak nem volt rá mindig
szemem. Mióta kinn vagyok nyitott szívvel-lélekkel jártam az utam és igazán jó
dolgok történnek velem. Azt nem tudom, hogy a helyszín miatt van-e vagy az itt
megismert emberek miatt vagy miattam (valószínű ez mind egyben), de az biztos,
hogy fenomenális állapot. Mindenkinek ajánlani tudom, aki egy kicsit ki akar
szabadulni, s magára-találni. (Persze ez nem ennyire egyszerű.)
Lássuk, hogyan jutottam el erre az szintre – menjünk vissza az időben, s kezdjük a
megérkezéstől.
Február 27-én indultunk szüleimmel meg egy erdélyi leányzóval, aki
Kolozsváron tanul. /Nagy szerencse, ha az embernek ilyen segítségei akadnak, mert
nem olyan egyértelmű a román ügyintézés(“Ugy-e Magdi?” – lásd youtube-on), meg
az oktatási rendszer is teljesen más, a közlekedésről meg ne beszéljünk… -utóbbiról
egy egész fejezetet lehetne írni, de csak így egy szóval: balkán./
Szép, napsütéses idő volt, mintha tényleg várt volna Kolozsvár. Elfoglaltam a
bentlakást – azt mondták, hogy azért tesznek a 17-es Hasdeuba, mert ott több a
magyar. Természetesen egy echte román srác mellé kerültem, amivel semmi baj sincs.
Nem panaszkodni jöttem. Teljesen jól kijövünk egymással, nem zavarjuk a másikat,
eltérő a bioritmusunk; ő teológusnak tanul, én geológusnak, tehát tényleg ég és föld a
különbség köztünk. Angolul, románul, kézzel-lábbal, néhány magyar szóval
kommunikálunk, meg elvétve egy-egy csujogatással, de megértjük egymást.
Sokat nem unatkoztam. Első este egyből táncházba mentem – hova más hova?
Tinédzser korszakomban volt egy mondásom, hogy “Aki legény akar lenni,
táncházba kell annak menni!”… Azóta mindegyikben ott vagyok, amikor tehetem. Jó
buli, mindig jó hangulattal és sok új arccal. Első heltais táncházi gondolatok a
fejemből: “Király! Lehet gyakorolni. Mutasd meg magad, de csak finoman, hogy
szépen felépítve, a megfelelő pillanatban csúcsosodva nagyot szóljon… (?! *jegyzet a
telefonomból) Kereslet az van, s én kínálom.” (…) hát…igen érződött, hogy
máshonnan, más mentalitással jöttem, amit fel is vállalok mindig. (Erre a témára
később visszatérek.) Nagyon intenzív impulzusok értek rögtön az elejétől fogva, s
még most is.

Kolozsvár nem tud kifogyni az élményekből, legfeljebb te szürkülhetsz
bele. Itt olyan (diák)élet van, ami folyamatosan mozgásban tart: visz magával, fel-le,
körbe, spirálosan, lassan-gyorsan, néha kidob, máskor felrepít a magasba – igazi
hullámvasút, amire ha felülsz jobban teszed, ha élvezed, mert ha nem, hamar elfog a
hányinger – engem a pozitív oldal ragad meg, azért vagyok itt.
[...]
Az elején nagy lendülettel mentem mindenhova, ismerkedtem. A lendületem
azóta is töretlen. Második este beerpongoztunk az egyik klubban, harmadik este
csocsózni mentem, s be is vettek a KMDSZ foossballcsoportba, negyedik este
sörözés a csoporttársakkal, ötödik bulga, a hatodikra már nem emlékszem (talán
Arany János est, szintén bulga) és a hetedik napon én is megpihentem. Persze ezek
mellett az egyetemre is bejártam – nem tudom honnan volt erőm. Ekkor fogalmaztam,
s osztottam meg ez életeseményemet.
“Kedves ismerőseim!
Boldogan mondhatom el nektek, hogy rövid megszakítás után Kolozsváron folytatom
tanulmányaimat.
Egy hete vagyok kint, és már megérte. Nem sajnáltam magamtól az élményeket – ne
csak nagy dolgokra gondoljatok, egyszerűen, elevenen élem az életem és élvezem.
Minden napot csodaként élek meg. Ajándék, hogy itt lehetek.
Gyönyörű a város, szépek a lányok, jó az egyetem, zseniális idő van és lehet táncolni
- mi kell még!? ÉLNI!
Varázslatos, ami velem történik, s valójában le se lehet írni, ezt inkább mindenkinek
át kéne élni.
Sok kedves embert ismertem meg. Az egyetemen segítőkészek felém, nagyon jól
fogadnak. Olyannyira, hogy külön blogot indítanak a kalandjaimról — lám-lám –
Nagyon tetszik! Megtisztelve érzem magam, hogy itt lehetek!
Ha körbenézek előre és vissza, s ki oldalra, azt látom, hogy túl sokan nem tudják
értékelni vagy felfogni az élet szépségét. Pedig ha nem sietnének ráébrednének,
milyen szép a virág, s talán arra is rájönnének, hogy élni kéne meg mosolyogni, nem
csak loholni.
Nagyon érdekes kiutazni egy olyan helyre, ahol az emberek oda vágynak, ahonnan
jöttél… értsd jól! Nagyra értékelem, hogy ez megtörténik velem.
Hamvas Béla szavaival zárnám soraimat: “Ha már álmokról és hallucinációkról és
káprázatról és varázslatról van szó, nincs kétség afelől, hogy ez a mi életünk a
varázslat, ez a káprázat és az álom és a hallucináció. A varázslat a legnagyobb,
amelynél csak egy nagyobb van, a valóság. És nem a káprázat a probléma, nem a
földi lét, nem az itt, nem a látszat, nem a sors, a véletlen, az élet, a szerelem, a
mámor, az éjszaka, a rejtély, a végzet, a szenvedély, nem! A probléma az éppen az
egyszerű hatalmas lét, a túlnan, a világosság, a valóság. Ez a nehéz. Ez a könnyű. Ó,
nincs ennél könnyebb s e könnyűnél nincs nehezebb.”
Hát, igen, mese, azaz valóság… és hogy miért mondtam ezt!? Mert tényleg így van.
Kolozsváron jó létezni. Rengeteg értékes és érdekes emberrel hozott össze a sors,
akikkel egy-kettőre megtaláltuk a közös hangot, s azt is jóba vagyunk. Az iskolában
a sok lehetőség mind “ott hevert a lábaim előtt”. Bejárhattam mind a három
évfolyamba. Amit lehetett próbáltam kívül-belül mind befogatni. Elindították ezt a
blogot.

Érdekes órákra, előadásokra jártam, ahol ilyenekről volt szó, mint a
bioásványok a mágneses élőlényekben, geofizikán Vesztergomi Viktor előadásán ülve
lehunytam a szemem s elindult a képzeletem – mintha a Történetek a világegyetemről
című sorozatban lettem volna Carl Sagannel, meg Niel Tysonnal, és utaztunk a
kozmosz fizikájában, meg a Föld belső folyamataiban. “Utunkhoz nagy szükség lesz
a képzetünkre, ám a képzelet önmagában nem elég, hiszen a valóság sokkal
csodálatosabb mindennél.” S “Éjjel a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy a
világ! De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt.
Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.” – W.S.
(Annyira elmélyültem mindebbe, hogy be is aludtam.) Ugyanezen a héten volt egy
előadás, amit Weiszburg Tamás tartott; egy egésznapos, nagyívű kurzus ásványtanból.
Az elején könnyed, ráhangoló dolgokról mesélt, aztán egyre komolyodott a téma és a
közepe fele már kezdtem azt érezni, hogy elvesztem az ásványok rendszertanában.
Szerencsére jött a szünet, s egy ebéddel túl is lendültem magamon, s következhetett a
második felvonás. Délután tartalmas órákat ültünk az anfiteátrumban; egy kis
drágakövek, ásványhalmazok, stb. Egyszer csak bejön a tanárúrnak egy barátja –
nagy mosollyal! Addig önálló munka: Venn-diagramm kitöltés – elindult a fantáziám,
azért nem olyan messzire… A feladat: az egész napi tapasztalatokat összegezve
visszaadni két egymást metszető halmazban.
A megoldásom belülről kifelé: érc-kőzet keresztmetszet ~ bauxit; érc ~ aranyérc;
kőzet ~ bazalt; plusz egy ásványhalmaz, melybe az óra eleji poén jutott eszembe
“Weiszburg-tenyerit”. Papírra vetettem, de nem volt elég, felolvastam (…) -mindenki
hulla fáradt volt, s kívánta a végét és amikor kinyögtem, nagy nevetésbe törünk ki.
(Biztos vagyok benne, hogy az olvasók legalább felének ez nem vicces, de minket ott
az előadás legvégén nagyon megtalált.) Kész voltunk, de a csúcs szerencsére nem ez
volt, hanem az, hogy ezután a tanárúr bemutatta a vendégét és elkezdett mesélni…
Pontosan már nem emlékszem, de azt tudom, hogy elmondta a történetét és kalandos
volt. Kolozsváron a Babes-Bolyaiban tanult geológiát, s kikerült Kanadában, s most
ott van egy kőolajjal foglalkozó cége. Szép ívű karrier. Nem csak a szakmai tudása
sugárzott, hanem az egész lénye. Egy temetésre jött, de ahogy belépett az ajtón a régi
ismerőseire, barátjára nagyot mosolygott, leült, megvárta az óra végét, velünk
nevetett, de olyan jóízűen, hogy csak na, és utána mesélt. Azt mondta, a nagy dolgok
eléréséhez az alapösszefüggéseket kell megérteni, és rámutatott a táblára, s folytatta,
“a mai napig idáig megyek vissza, ha egy problémát meg kell oldani.” Remek ember
lehet, s jó geológus. Az én lelkemet megfogta, és azt éreztem, hogy nagyon jó szakot
választottam annak idején és hogy most nagyon jó helyen vagyok. Ez utóbbi
mondatot el is mondtam neki, örült, mosolygott, kezet fogtunk, s mentem tovább az
utamon.

No, legyen elég ennyi ízelítő a kolozsvári életből, merthogy ez az írás más nem
lehet csak előhang – a szagokat, tapintásokat, képeket és mindenféle érzéseket ott kell
befogadni!
A következőben folytatom a kalandok elmesélését – eseményszerűen. Benne lesz a
csodálatos nőnap, egy vagány bányászkonferencia, a bohém diáknapok, a félelmetes
Cefere-Dinamo meccs, két legényes verseny és egy verbunkverseny, sok utazás, egykét
érdekesebb estém, éjszakám, hajnalom, de az összes román nyelvtudásom is
elárulom, s lesz olyan, hogy csak megyek előre, s olyan is, hogy nincsen semmi, csak
egy mosolyom. Ebben a szellemben köszönök el tőletek:
“Az e földön eltöltött időnk szent és minden pillanata ünnep.” Minden jót!

Comments are closed.